Na jó, egy éves szünet és bloghanyagság után érdemes újra ide is írni.

Fontosabb események:

- 2010. március 18-án megszületett a Gyerek, 3800 grammal és 51 (vagy 52) centivel. Szüléstörténet később.

- Gyerek azóta megtanult pár fontos dolgot, épp az ülőpozíciót próbálgatja, és eredményesen kúszik, szerencsére még lassan. De tud már véleményt mondani, két foggal rágicsálni, lelkesen csápolni és öntörvényűen cumizni is.

- Férj megint - mindig - nagyon sokat dolgozik, vagy inkább kellene dolgoznia, de mivel bölcsész volt a lelkem, ezért nem tud jómunkásemberként nyolcórázni, hanem vasárnap délután is (most) dolgozik épp. Még mindig nem tudunk nyárspolgári életet élni. Affenevigyeel ;)

A többit külön posztba.

Tegnap megpróbáltam somszörpöt főzni. Nem sikerült.

Somlekvár lett belőle. :(

Amúgy jól leszek lassan, vér nincs 11-e óta (merthogy mégiscsak ünnepivé kell tenni itt a dolgokat), anyutól kaptunk két pöttyösbögrét, anyóstól ágyneműhuzatot. Nagynéném férjétől meg szarvaskolbászt. Ez nagyon szép szó, hogy szarvaskolbász, jelenthetné azt is, hogy egy kolbász, aminek szarvai vannak, de ebben az esetben azt jelenti, hogy egy kolbász, amit szarvasból csináltak.

Napok óta svéd balladákat hallgatok, Férj töltötte le őket nekem, Garmarna, ami valami olyasmit jelent, hogy az Alvilágot őrző farkasok. Szeretem a skandináv zenét. Az a fél éves kényszerű sötétség valahogy megtanítja őket zenét írni, ha már színekhez nem juthatnak hozzá. Finnek, svédek, norvégok, keblemre! :)

Kisfiam vasárnap hajnalban úgy döntött, megkezdi az anyjáról való leválást. Na persze azért még nem tartunk ott, hogy ez lehetséges legyen, először tán szülessen meg, tanuljon meg enni, inni, beszélni, menni, olvasni, írni, számolni, aztán kamaszodjon, nőjön a fejemre, kezdjen el sörözni és csajozni, és utána-esetleg-talán visszatérünk a leválásra. De nem most. Ezért be is feküdtem a legközelebbi kórházba, a megyeibe, itt a kecses Közép-Dunántúlon. Mindez történt hajnali ötkor, vasárnap, szülői és férji kíséret mellett. Az egyetlen normális orvossal akkor találkoztam, dr. S. aranyos volt, nyugtatgatott, csinált ultrahangot, írt egy tisztességes bejelentőlapot, és adatott valami altatóinjekciót meg vérzéscsillapítót. Ezután egész vasárnaptól csütörtök délig nem láttam olyan orvost, akit érdekelt volna, hogy mi van velem. Néha megkérdezték, hogy vagyok, aztán mentek tovább. Miután kedd délben elállt a vérzés, már többnyire a kérdést sem tették fel. És még ők voltak megsértődve, hogy távoztam a kórházból. Különösen dr. T, akit ebben a kórházban minden beteg úgy ismert, mint a mészárost. Arra kértem ugyanis az egyik nővérkét, hogy nem lehetne-e csinálni egy ultrahangot most, hogy nem vérzek, megnézni, hogy él-e még a gyerekem, mire dr. T félvállról közölte, hogy a beteg nem kérhet, az orvos rendeli el, hogy mikor kell ultrahang és mikor nem. Ekkor kezdtem el komolyan bőgni, persze a szobában, Férj rendes volt, vigasztalni próbált, én meg elhatároztam, hogy most azonnal elmenekülök erről a helyről, és ha csak nem lesz komolyabb baja a gyereknek a szülésnél, vissza se jövök. Jobb lesz nekem otthon szülni, a kicsi zöld szobában, dúlával, meg az ikerbábájával, nyugiban, távol a minősíthetetlen magyar egészségügytől.

Senki ne becsülje alá a várandósság alatti hormonháztartás-borulást.

Én például fél órája ülök a jútúb előtt, és hallgatom ifjúkorom meséinek iszonyú béna főcímdalait, úgymint Balu kapitány, Duck Tales, Xénia-láz (igen, ezt is), és most derült ki számomra, hogy a Denver dínó jó barát c. opuszt bizony Vikidál Gyula bácsi énekli.

Nohát, nohát.

(és hogy teljes legyen a nosztalgikusság, Napoleon Boulevard oridzsinál felvételeket is nézek hozzá - mi ez, ha nem valami kompenzáció?)

Tegnap felhívott egy volt főiskolai évfolyamtársam. Férj iránt érdeklődött, írt neki mailt, megkapta-e, elvállalja e, satöbbi, szokásos. Aztán megkérdezte, amúgy milyen férjnél lenni, háztartást vezetni, ilyesmik. Mire azt mondtam neki, hogy ugyanazt csinálom, mint a kollégiumban, csak sokkal jobb a szobatársam.

És tényleg.

Miért van az, hogy a világ tele van karcsú nőkkel? Nem gizdákkal (persze azzal is tele van), meg olyanokkal, akiknek ha három napig borogatod a mellét, elmúlik, meg huszonéves létére tizennyolcas méretű farmert hord, hanem a literális értelemben karcsú nőkkel. Akiknek van melle és feneke is, meg mellette (illetve közötte) dereka is. Akik nem csak A-vonalú felsőket hordhatnak. Akik vehetnek fel topot meg kettes nejlonharisnyát. Akiket nem állít meg a hasuk lehajolás közben. Akiknek nem dilemma, hogy hol lehet olyan egyberészes fürdőruhát kapni, ami karcsúsít. Akiket nem dagadtrondanőz le az apjuk. Akik, ha ellazítják a combukat, nem jelennek meg rajta gusztustalan, gilisztához hasonlító halványrózsaszín csíkok, és ha befeszítik, akkor nem lesz csupa narancsbőr. Akik nem hízzák ki egy fél év alatt az összes melltartójukat. Akik nem néznek ki héthónapos terhesnek, feltéve, hogy nem terhesek. Akiknek nincs porban az önbecsülésük, és nem depiznek az alakjuk miatt. Akiknek nem az a természetes reakciójuk a dicséretre, hogy menjafrancba, illetve haggyálmárbékén.

Egyszer én is ilyen karcsú nő leszek. Vagy héthónapos terhes. Persze nem azonnal.

Hát helló.

Sokáig vissza tudtam magam tartani attól, hogy új blogot kezdjek, de nem sikerülhet minden örökké. Meg valahogy együtt járt az inger azzal, hogy gépelőttülős munkám lett, és egy jó ideje a rögzítések metódusa a gépelés lett számomra. Hű, de intelligensen hangzik ez.

Mindenesetre lesz most ez a hochma-blog, azt jelenti, hogy bölcsesség, héberül. Ezen a nyelven sok-sok bölcsességet írtak le, így hitelesnek tűnik, hogy ezen a nyelven ez a szó ténylegesen jelenti a jelentését. P mondta, aki papnő, és ért ehhez a nyelvhez, és néha szólít így, úgyhogy kézenfekvő lett ez a név, és különben szem akartam semmi szofisztikált nevet neki szegénynek.

Szóval indul a július, indul a drágulás, indul a hochma. Meglátjuk, meddig bírom. :)